pedikűr történelem

„A pedikűrösség egy nagyon szép szakma, hiszen sokat tehetünk munkánkkal az emberekért.”

Magyarországon az első önálló pedikűrösök csak pár évtizede kezdtek el dolgozni. Kevés eszközt és anyagi befektetést igényelt, és beteg lábú emberek is voltak szépszámmal.

Kóka Jánosnével a lábápoló szakma kialakulásról beszélgettünk.

– Megkérdezhetem hogyan került kapcsolatba a szépiparral?

– A KIOSZ idejében kerültem kapcsolatba ezzel a területtel. Akkor sokféle osztály volt – egészségügyi, faiparos, bőrös stb. Én ez utóbbinál dolgoztam anno. Egyszer azonban behívattak, és közölték, hogy a másik – az egészségügyi és élelmezési szakosztályon az egyik kolléganő nyugdíjba vonul, és engem raknak majd a helyére. Először nem nagyon örültem annak, hogy elkerülök a megszokott helyemről, ám egy kedves emlék megnyugtatta a szívemet ezzel kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy amikor egyszer Franciaországban voltam, összetalálkoztam az egyik kozmetikus ismerősömmel. Ő vitt el engem egy szépészeti kongresszusra, Versailles-ba. Azonnal elbűvölt a szakma – a bemutatók, a csillogás, a termékek sokaságának emlékképét sose felejtem el. Akkoriban Magyarországon nem volt ennyi minden, az iparosok jóformán csak a saját maguk által előállított termékekkel dolgozhattak.

– Hogyan alakult ki nálunk a pedikűrös szakma?

– A pedikűrös ipar 1948-tól működött Magyarországon, itt a Helyipari Minisztérium adott egy lehetőséget a régi vezetőségnek. Először háromtagú volt a bizottságuk: Orell János, Kiss Gábor és Sallay István voltak az elnökei. Itthon persze jóval elmaradottabb volt ez a szakma, mint külföldön. A 60-as években Svájcban már szalonok voltak, míg hazánkban jószerivel akkortájt kezdett külön szakmává fejlődni a pedikűrösség. Igyekeztük felvenni külfölddel a lépést – a Svájcban látottak alapján készítettünk egy tematikát, ami szerint dolgoztunk. Ezt az itthoni viszonyokra szabtuk, és orvosok segítségével kiegészítgettük, fejlesztgettük. Tudni kell, hogy akkoriban nem volt még különálló szakma a pedikűrösség. Ezt a masszőrök végezték el, vagy az orvosok segíthettek a lábbetegségeken. A később beleolvasztott manikűrözés pedig a fodrászok kiváltsága volt. 1958-ban aztán megjelent az Új ipartörvény. Ez szabályozta az iparágakat, megjelölte melyik képesítéshez kötött, és melyik az ún. szabad ipar. Ez utóbbiba tartozott akkor a lábápolás, lábgyógyítás is. Bár nem kötötték végzettséghez, vizsgázni kellett belőle. Aki pedikűrös akart lenni, köteles volt egy évig egy iparbelinél gyakorlati időt eltöltenie, majd a KIOSZ-nál vizsgát tennie. Évente két tanfolyamot szerveztünk meg. Lassan-lassan fejlődött a szakma, bővült a tematika, sok orvos segített a tematikánk folyamatos frissítésében, s amikor már 150-200-ra nőtt az ipartestületi tagok létszáma, megválasztották a testületi vezetők további négy tagját – Kincs Esztert, Nik Róbertnét, Visontai Ervinnét és Torács Bélát.

– Ez idő tájt modernizálódott az ipar?

– Igen, mindig-mindig modernebb eszközökkel dolgozhattak a szakmabeliek, és a külföldi lapokat is meg tudták venni. Persze mivel sokáig valutaszegény ország voltunk, nem hozhattak haza külföldi termékeket csak kis mennyiségben. Ámbár nagyon okosak voltak a pedikűrösök – kielemeztették vegyészekkel ezeknek a kencéknek az összetételét, és így saját maguk számára is elő tudták állítani a különféle bőrpuhító és ápoló szereket. – Ma már ez a szakma is képesítéshez van kötve…– Annyira beindult ez a szakma, hogy láttuk – ehhez már mélyebb tudás szükséges. Kérésünkre tehát ezt is képesítéshez kötött iparrá nyilvánították. Ez kb. 8-10 éve volt. A jelenlegi ipartörvény alapján ma kéz- és lábápoló, műkörömépítő szakmáról beszélünk. A műkörömépítés magyarországi történetéről a későbbiekben beszélünk. Magyarországon régen egyéves volt a tanfolyam, most már ez négy hónapra csökkent. Ez nem azt jelenti, hogy kevesebb idő vagy tudás szükséges most, hanem hogy sűrűbb tanrenddel oktatjuk a szakot. Anno egy év gyakorlat volt ugye szükséges a tanfolyam elvégzése előtt, majd itt gyakorlati és elméleti órákon vehettek részt a tanulók. Bár ez az egy év soknak tűnhet, de igazából mivel óraszám nem volt meghatározva, általában csak hétvégén voltak mestereiknél a pályakezdők.

 

– Miért választhatták ezt a szakmát akkoriban a fiatalok?

– Nem csak a fiatalok vágtak bele. A második világháború után nagyon sok minden romba dőlt, sokan mindenüket elvesztették. Bármelyik szakmát nézzük, mindegyikhez szükséges egy bizonyos felszerelés, ami nem kevés pénzbe kerül. A fodrászoknak hajszárító, szalonberendezés stb. A pedikűrösöknek viszont nem volt másra szükségük, mint egy kisebb ágyra, székre, törölközőkre, kézi eszközökre és egy lavórra, amibe vizet melegíthettek a bőrpuhításhoz. Ráadásul ez akkor is biztos megélhetést jelentett, hiszen beteg lábú ember mindig volt és lesz is. Orell János volt az első, akinek saját szalont sikerült nyitnia modern eszközökkel, és aki már nem az áztatásos, hanem a krémmel puhítós módszert alkalmazta. Talán neki volt először csiszológépe is a munkájához – pont olyan csiszológépet használt, mint a fogtechnikusok. (A szakma fejlődése során természetesen a csiszológépek is egyre fejlődtek, modernebbé váltak, jelenleg is használják őket a pedikűrösök.) Volt is vendégköre, be kellett hozzá jelentkezni, mert elég elfoglalt volt. Jártak hozzá minisztériumokból, de még a Parlamentből is. Azt azért nem mondhatni, hogy csak a felsőbb réteg engedhette meg magának a pedikűröst – hiszen akkor nem indult volna ilyen gyorsan fejlődésnek ez az iparág –, de úgy általában az emberek hamar rájöttek, hogy fontos az egészséges láb.

 

Top